Fórum
Név:
Jelszó:

Keresés
Tagozatok


Család a városban - Körmendy Imre köszöntője a XXII. Országos Főépítészi Konferencián


Család a városban

Köszöntő

A szervezők aligha találhattak volna aktuálisabb és az egész társadalom számára nagyobb jelentőséggel bíró témát, mint ezt: Család a városban, hiszen a család a társadalom alapja, mintája, és az emberiség egyre nagyobb hányada él városokban (s az előrejelzések szerint e folyamat egyelőre tovább folytatódik).

Az elmúlt száz évben mintha feledésbe merült volna ez az ősi igazság, általános és erőteljes tapasztalat – azaz a család szerepe. Könnyedén elintézhetnénk ezt egy utalással, hogy az individualizmus erősödésével az ember önmaga felé fordul, a maga kiteljesedésével van elfoglalva, … De jobban tesszük, ha kissé alaposabban végiggondoljuk a dolgot: egyrészt, hogy valóban a család a társadalom alapja, másrészt, hogy mi a család.




A Krisztus előtt élt Cicero is úgy látta a családot, mint „az állam kezdetét és alapját”.[1] Horatius pedig ezzel a nagyon időszerű intelemmel fordult a Római Szenátushoz: „A népeket és nemzeteket romba döntő pusztulás a családból ered, és nektek sikerült megmételyezni a családot.”[2] Ha megnézzük az EU jogalkotást és sok tagállam jogalkotását, akkor azt látjuk, hogy a hangsúly egyértelműen az individuumokon van, ő képezi a jog alanyát, s csupán elvétve történik utalás a legalapvetőbb kis közösségre, a családra. S a médiumok gyakorta úgy mutatják be a családot, mint egy idejétmúlt életformát. De a helyette javasolt formák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

A család ma kétségkívül válságban van: a statisztika hosszú ideje „háztartásokról” szól, s nem családokról. Szociológusok beszélnek a korábbi generációkat egyesítő családok helyett a „nukleáris családról”, de ismerősen csengenek mindannyiunk számára a csonka család kifejezés, az egyszülős család, az anya és apa megnevezés helyett egyes hivatalos iratokon rendre, mint „gondozó” írhattam alá gyermekeink papírjait. A „fejlett világ” fiataljai egyre később szánják rá magukat a párválasztásra, sokan kicsúsznak a gyermekvállalás optimális idejéből, vagy tudatosan választanak gyermektelen életet, mások meg „fára csavarodnak”, hogy valamiképp gyermekük legyen.

A másik alapvető kérdés így hangzik: Mi a család? Talán sokaknak feleslegesnek tűnhet e kérdés feltevése, de talán elég arra emlékezni, hogy amikor az ENSZ az 1994-es esztendőt a „család nemzetközi évének” nyilvánította, akkor az előkészítő dokumentumban gyakorlatilag minden a földön létező időszakos vagy tartós együttélési formát „családnak” minősített a többnejűséget és a kommunát is beleértve. Ezért talán nem is oly könnyű mit mondani a család a városban témában. Azt mindenképp rögzíthetjük, hogy ha városainkat az emberek számára építjük, a közösség, a közösségek létrejöttét segítő módon, akkor esélyünk van arra, hogy a családok is könnyebben létrejönnek és tartósabbak lesznek. Miért kérdés ez, hiszen minden települést az emberek számára hozunk létre, nem? Tapasztalatom szerint sok városfejlesztést egész már célok határoznak meg: befektetői profit, presztízs, politikusok és építészek jelet hagyni vágyása és a sor még folytatható. Egy a BME építészkarán több évig dolgozó szociológus említette egy műhelybeszélgetésben, hogy nem gondolta volna: az építészek jelentős részét mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy kik számára épít!

Ha a családra tekintünk, látjuk, hogy „a szülővé válás a család kialakulásának fontos állomása” (akkor is így van ez, ha ez nem mindenkinek adatik meg, s minden pár útja más és más). „Sokféle új kapcsolat születik, és ezek megsokszorozódnak a család fejlődésével. A család így egy ékszerdobozzá, az emberi szeretet, a bizalom, a barátság csodálatos összjátékává válik: hitvesi szeretet a házastársak között, anyai és apai szeretet a gyermekek iránt, gyermeki szeretet a szülők iránt, testvéri szeretet a gyermekek között, a nagyszülők szeretete az unokák iránt és fordítva, szeretet a nagynéni, unokatestvérek, barátok, szomszédok iránt. Ebben a folyamatban a férfi és a nő kétszemélyes egységéből a család személyek közösségévé alakul át, úgy ahogy a bőséges forrásból feltörő friss víz egyre szélesebben áradó, termékenységet biztosító patakká válik. A család ebben az értelemben a társadalmat szüli meg.” – írja Chiara Lubich, aki UNESCO-díjat kapott a békére nevelésért 1996-ban, és az Európa Tanács emberi jogokért díját nyerte el 1998-ban.[3]


Két észrevétel tartozik az elhangzottakhoz: az egyik, hogy a szeretet, amiről hallottunk, s ami a család és a társadalom alapja, nem érzelem, hanem több annál. Az olasz „ti voglio bene” kifejezés magyarul így hangzik: szeretlek. Ha azonban a kifejezést szó szerint, eredete szerint vizsgáljuk, látjuk, azt jelenti: „jót akarok neked”! A másik, hogy amiről Chiara Lubich beszélt, az sokak számára álomnak, elérhetetlen ideának tűnhet, hiszen mást tapasztalunk gyakran az életünkben s a körülöttünk lévő világban. „Semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, hogy hova akar eljutni” – mondták a régi hajósok. Ha nem tudjuk, milyen az a család, amilyenné válnunk kellene, akkor hova jutunk?

Látjuk. Korunk eredményei – a fejlettnek nevezett világban, pl. az Európai Unió legtöbb országában – ezek: a gyermekvállalás széleskörű elutasítása, a vágyott gyermekek meg nem születése, a társadalom fogyása, falvak, sőt egész tájegységek kiürülése, az évezredek alatt kiérlelt közös tudás, a hagyomány széleskörű elutasítása, az értékek devalválódása, megalapozatlan ideológiák terjedése, zavar a társadalom megannyi területén.

Igen-igen súlyos, de nem reménytelen a helyzet. Ha sokan összefogunk, ha életünket szilárd alapokra helyezzük, akkor változtathatunk a jelenlegi gondokon. Széchenyi szavaira emlékezhetünk: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.” A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom is ezt kívánja elősegíteni.

Az elmúlt években, a főépítészi konferenciák rendszeres látogatói már hozzászokhattak, hogy a meghirdetett témához, a „normál kerékvágáshoz” képest váratlan dolgokat hallanak tőlem. Most is megkérdezhetnék: mit kezdjen egy főépítész, egy város fejlesztője, egy rendezési terv készítője mindezekkel. S az is sokunknak eszébe juthat, hogy a reneszánsz óta eleink sokat gondolkodtak az ideális városon, de Paulhans Peters: A város az emberért c. könyvében egyértelműen megállapította, hogy azok az álmok, hogy a rendezett városokban az emberi társadalom is problémamentessé válik, illúziónak bizonyult.[4] Ugyanakkor azt se felejthetjük el, hogy Roger Scruton angol filozófus – néhány éve magyarul is olvasható könyvében - összefüggést sejt Le Corbusier algíri városterve (ami totálisan szakított a korábbi muszlim települési és építészeti hagyományokkal) és a mai muszlim országokból érkező terrorizmus között.[5]


Éppen ez a szép a városokkal való foglalkozásban, hogy annak mindenhez van köze. S bátran állíthatjuk, hogy meghatározó az emberi tényező, hiszen a társadalom a megbízónk, számára építünk bármit (még akkor is, ha meglegyint a jelet hagyni ősi vágya, ha csábít is az önmegvalósítás szirénhangja, ha tévútra vezet a befolyásos emberek és cégek látszólagos megbízói szerepe).


Az mindenesetre elgondolkoztathat minket, hogy pl. Lewis Mumford: A város a történelemben c. jelentős művében külön részt szentel e témának – Családok a térben címmel.[6]  S igen érdekes, hogy megítélése és tapasztalata szerint „az egymásra rétegzett elővárosok (valójában végeláthatatlan családi házas övezetek) nemigen nyújtanak lehetőséget találkozásra, beszélgetésre, közösségi vitákra és közös cselekvésre”. A Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem témájául már 1979-ben a Gyermek a városban-t választotta, s Szűcs István szociológustól Heckenast Jánoson és Laár Árpádon át Jeney Lajosig sokan mondták el ezzel kapcsolatos véleményüket, ismereteiket.[7]


Ebben a két napban aligha érhetünk a végére a témának, a családbarát városnak és a városbarát családnak. De az jó lenne, ha a kérdéseink gyarapodnának, tisztulnának, és a közös gondolkodás megindulna ezekről a mindannyiunk számára fontos kérdésekről. Ez a konferencia nem befejezése, hanem kezdete egy folyamatnak. Sokan keresik a családbarát város mibenlétét, ilyen címeket és díjakat is adnak településeknek. De vigyáznunk kell, mert  - Lázar Ervin megfogalmazása szerint - „fékezhetetlen agyvelejű” kollégáink évente találnak ki újabb meg újabb címkéket, célokat. Azok, akiknek egyetlen mérce létezik: az új. Nem érdekes, hogy jó-e, csak új legyen! Kinek nem zsong a feje a smart citytől, a green citytől, a fenntartható városoktól és hasonló „jelszavaktól”, címkéktől? Ahhoz, hogy ezek közül egy-egy témát kifejtsünk, s megvalósítsunk, évekre, évtizedeke van szükség, s idei témánk méltó az alapos átgondolásra, kimunkálásra.


Kopp Mária kutatásai egyértelműen bizonyítják, hogy „a család a legerősebb egészségvédő faktor”, hogy „az apa-gyerek kapcsolat - jelentős mértékben - növeli a férfiak élettartamát”. „Szóval egészségügyileg is megéri gyereket vállalni”- állapítja meg Skrabski Fruzsina.[8] Ugyancsak a SOTE Viselkedéstudományi Intézete kutatta a különböző beépítésű területek egészséges vagy egészségtelen voltát.  


Az urbanisztika úttörői már a kertváros eszméjében keresték az egészséges lakóhelyet, életteret, s azt a kisebb részekre tagolt s a falu és a város ötvözéséből létrehozott kertvárosban sejtették meg.[9] A szupertömb és a szomszédsági egység ugyancsak a városok, kiváltképp a nagyvárosok tagolásának gondolatát vitték tovább.[10] Céljuk olyan védett területek, egységek létrehozása volt, ahol biztonságban és egymást ismerve (közösséget alkotva) lehet élni. Az eredetileg 5-7 ezerre tervezett egységek hazánkban 10 ezerre növekedtek, majd a lakótelepek építésének idején harminc-hatvanezer fős egységek is létesültek. A pszichológia, a szociológia, a humán etológia ugyanakkor azt állítja, hogy 1500 – 3000 létszám tekinthető át legfeljebb egy ember által, tehát tovább kellene tagolni a szomszédsági egységeket.[11]


A városi zaj problémái már a kiegyezés utáni törvényekben is megjelentek, 1933-ban a Városi Szemle c. periodika hét cikket szentel e témának, az EU követelményei alapján immár elkészültek a stratégiai zajtérképek a nagyvárosokra (mert bizonyított, hogy komoly egészségkárosodást okoz a zaj), de beruházók és építészek továbbra is versengenek a főútvonalak közelébe épített lakások létrehozásában.

Jan Gehl kutatásai évtizedekkel ezelőtt bizonyították, hogy a negyedik emelettől fölfele megszűnik a szem- és fülkontaktus,[12] majd szociológiai vizsgálatok mutatták ki, hogy ezért nem engedik le/kevésbé engedik le a gyerekeket a játszótérre (s ennek negatív hatása van a fejődésükre), de sokszintes lakóházak továbbra is épülnek. A Kormány vizsgálja a panelépületek felső szintjeinek bontását, de a Lágymányosi-öböl mellett akár 30szintes lakóházak is építhetők! Érdekes, s a régebb-óta fiatalok számára figyelemre méltó, hogy Perényi Imre már 1975-ben arról írt, hogy vissza kellene térni a lakásépítésben a két-háromemeletes épületmagassághoz.[13]


Egy szó, mint száz, rengeteg még a kutatandó terület, téma, s igen sok szakterület együttműködése kell ahhoz, hogy közelebb jussunk a célhoz: az egészséges, a családi és társadalmi életre, egyáltalán a családalapításra, a közösségek létrejöttére kiválóan alkalmas városok létrehozásához s meglévő városaink ezt célzó átalakításához, fejlesztéséhez. Jó munkát kívánok ezekre a napokra, s a következő évekre – évtizedekre.


A Magyar Urbanisztikai Társaság, mint társrendező nevében köszöntöm Önöket, Titeket.


Budapest – Tata, 2017. augusztus 17 – 23.                                                         Körmendy Imre



[1] Vö. T. Sorgi:Costruire il sociale. La persona e i suoi piccoli mondi. Roma, 1991.

[2] Chiesa locale e famiglia (CLEF), Agenzia di informazione e documentazione di pastorale familiare. 52, XIV. évf. 1996. február 8.

[3] Lubich, Chiara: A család a társadalom reménye. Új Város, Budapest, 2002. (második, bővített kiadás, 20. lap) Az azonos című beszéd 1999-ben hangzott el a svájci Luzernben megrendezett 19. Nemzetközi Családkongresszuson.

[4] Peters, Paulhans: A város az emberért: védőbeszéd a városi élet mellett. Corvina, Bp. 1978.

[5] Scruton, Roger: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Noran Libro Kiadó, Bp., 2011.

[6] Mumford, Lewis: A város a történelemben, Gondolat – Budapest, 1985. 474-476. lap. (Eredeti kiadás: The City in History, 1961.)

[7] Savaria Nyári Egyetem, 1979. Szerk.: Heckenast János, VASITIT (300 példányban készült az összefoglaló kiadvány).

[8] Tábori Kálmán: Kettő fölé – Skrabski Fruzsina a népességnövekedésről, A SZÍV – jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti magazin, 103. évf. 7. szám, 2017. július – augusztus.

[9] Howard, Ebenezer, 1898.

[10] Perry, Clarence: Neighbourhood Concept, 1920. Magyarul Granasztói Pál írt a városok tagolásáról 1943-ban a Tér és Forma folyóiratban, majd ’48-ban már néven is nevezi a szomszédsági egységet.

[11] Vö. Csányi Vilmos: Íme, az ember - A humánetológus szemével, Libri Kiadó, 2015.

[12] Gehl, Jan: Life Betwen Buildings, 1971, magyarul: Élhető városok, TERC, 2014.

[13] Perényi Imre: Városi környezet – városépítészet (Korunk tudománya c. sorozat), akadémiai Kiadó, Bp. 1975. Granasztói Pál írta le (Városaink sorsa, Magvető, 1976.), hogy az Üllői úti József Attila lakótelep első ütemében még háromemeletes házak épültek (néhány magasabb kivételével), majd politikai nyomásra emelték meg a szintszámot földszint + négy emeletre. Egyes házgyárak ebből kreálták a garázs + öt emeletet – az elő-lépcső tetejét megjelölve járdatő-magasságnak. A házgyárak legdrágább és legkényesebb eleme a tetőpanelek voltak, ezért a kivitelezők és a magasabb épületek bűvöletében élő építészek együttesen elérték, hogy a tízemeletes (szerelőszinttel 11) lett a gyakrabban épített típus. A könyvecske megjelenésének évében épült a legtöbb lakás hazánkban, 98500. Ebből 36500 volt a házgyárak terméke. Az OÉSZ előírásai alól a házgyárak felmentést kaptak, így 250 cm-es belmagassággal épülhettek, s ezért egy többletszintet nyertek a középmagas épület kategóriájában. 

 


Hozzászólások:
Oldalanként
Név:
Email-cím:
Hozzászólás:
Írja ide a lenti ellenőrző betűsort!