< 2021.10 >
H K Sz Cs P Sz V
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Körmendy Imre: A víz és a város – a természeti és az épített környezet együttélése



Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság örökös, tiszteletbeli elnöke a Design Workshop a Rómaiért Műhely által megrendezett "Sáfárkodás római táji örökségünkkel" c. konferencián tartott előadást. Az előadás szöveges átiratát alább olvashatják. 




 

 

 

 

Sáfárkodás Római Táji Örökségünkkel

DWSR Konferencia a Római-partról

2021. augusztus 24-25-26

A víz és a város – a természeti és az épített környezet együttélése

Elöljáróban

Ezeken a napokon a város egyik részével foglalkozunk behatóan, de érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy az egészre kell tekintenünk, sőt bizonyos kérdésekben messze a város határain túlra is ki kell terjeszteni vizsgálatainkat. A tágabb környezetben érthetjük meg a terület szerepét, s azzal összhangban kell felfedeznünk és megtennünk a szükséges lépéseket.

Főbb megállapítások

Az ember és a társadalom számára alapvető, nélkülözhetetlen tényező a természet, a természeti környezet, ezért minden városban, minden lakója számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy közvetlenül találkozzon a természettel. A várossal behatóan foglalkozó tudós emberek évtizedek óta felhívták erre a figyelmet, pl. Lewis Mumford 1961-ben megjelent művében, A város a történelemben c. híres könyvében.[1]

„Manapság a városok jövőbeni fejlődését elemző elméletek nagy része az ember természetével és sorsával foglalkozó, jelenleg oly divatos ideológiai feltételezéseken alapul.  Az életért és az egészségért való felületes aggodalom mögött mélységes megvetés húzódik meg az olyan szerves folyamatok iránt, amelyekben benne foglaltatik az, hogy fenn kell tartani a szerves forma komplex társas viszonyát, méghozzá az élet minden megnyilatkozásának kedvező környezetben. Napjaink népszerű technikája, ahelyett, hogy az ember kapcsolatát a levegővel, a vízzel, a talajjal és valamennyi szerves partnerével a legrégebbi, legalapvetőbb kapcsolatának tekintené – amelyet nem szabad beszűkíteni vagy elhomályosítani, sőt gondolatban is, cselekvésben is el kell mélyíteni és ki kell tágítani -, arra törekszik, hogy kiagyaljon eszközöket, melyek segítségével az önálló szerves formákat leleményes mechanikai (szabályozható, hasznot hajtó!) pótlékokkal helyettesítheti.” (id. mű 488. lap)

Itt, Aquincum térségében nem nehéz felfedeznünk, hogy a több ágra szakadó folyó, az egymással részben átfedő (egy keresztmetszetben elterülő) szigetek az ókortól az év nagy részében biztonságos átkelést kínáltak, s a víz és a szárazföld, a hegyek-dombok és a síkság találkozása, a langyos és meleg vizű források, a barlangok jelenléte optimális viszonyokat nyújtott nem csupán az ember megtelepedésére, hanem egy jelentős város létrejöttére.

Az utóbbi fél évszázadban egyre határozottabb változások történnek a Föld, s ezen belül hazánk időjárásában. A megváltozott helyzet új megoldásokat követel. A hirtelen lezúduló csapadék és a hosszabb száraz időszakok egyaránt kérdéseket vetnek fel. A nálunk sokkal kiegyenlítettebb/nek tűnő Hollandiában is változnak a vizek elleni védelem módszerei: a gátak a száraz időszakban annyira kiszáradnak, hogy öntözni kell azokat; a vízfogyasztással – vízkiemeléssel - a talajvíz-szint drasztikusan csökken.[2] Nálunk évszázadok óta gondot jelentenek a vízbőség és a vízhiány időszakai egyaránt (de igazán csak az egyikre figyeltünk). Felmerül a városok zöldfelületeinek rendszeres öntözési igénye (ami Bécsben meg Londonban napi gyakorlat), s ehhez a vizek tárolása vagy a tisztított szennyvizek ilyetén felhasználása.

Szakítani szükséges régi beidegződésekkel, pl. hogy a városban folyamatosan kiépített rakpartokra van szükség „Hencidától - Boncidáig”. Hogy az igazi város szorosan ráépül a folyóra, hogy a hálószobából tudni kell közvetlenül horgászni (mint Szegeden, ahol a nagyvízi mederben álló házakból lehetséges), hogy „minden természeti szépséget el kell foglalni, meg kell hódítani”. Nem lehetséges, hogy elegendő gyönyörködni bennük? Távolból szemlélnünk? Vajon szükséges-e minden kényelmet begyűjteni: azaz nem elég, hogy közel építkezünk a vízhez (hogy érezzük hűsítő, légfrissítő hatását, hogy könnyen elérjük a partját egy jóízű sétához vagy sportoláshoz), de a telekről, a terepről még mindenképp rá akarunk látni a vízre? Nem túl sok ez?[3]   

Egy szempontot szeretnék itt megemlíteni – bár nem tartozik szorosan a témánkhoz -, jelesen, hogy egy városi területen igen lényeges a történelem szemlélhetősége. Az „európai város alapvetően állandó” – állapítja meg a hazánkból az USA egyik városába, Los Angelesbe került, s ott tanító művészettörténész.[4] Az emlékezet számára talán a legfontosabb a látás, ezért (is) minél többet meg kell őriznünk a város múltjából, a korábbi területhasználatból, a telekosztásból és a természeti és az épített környezetből.

Itt, a Római-parton ez a vízisport-élet emlékeire vonatkozik elsősorban: csónakházakra, klubokra, az egyszerű vendéglátásra, a most újra kipróbált szabadstrandra. Nem látunk a jövőbe – bármennyire szeretnénk is -, ezért célszerű fenntartani ma elavultnak tűnő funkciókat, környezeteket is a városban, mert nem tudhatjuk, hogy a jövőben nem válnak-e újra fontossá, népszerűvé. Ez történt sok-sok műemlékkel, történeti városrésszel. Karl Rahner: Egyházreform c. művében[5], A fáziseltolódás egyháza c. fejezetben szól arról, hogy bizonyos, ma elavultnak tűnő formák, szervezetek a jövőben „könnyen lehetnek »a holnaputáni legmodernebb dolgok«”. Hogy kerül ez ide? Azon a jogon, hogy a város legalább annyira társadalmi képződmény, mint fizikai-anyagi valóság (s a majd’ kétezer éves szervezetnek sok olyan tapasztalata van, amit társadalmunk hasznosíthat). Budai Aurél, a műemlékvédelem területén egykor évtizedeken át dolgozó szakember, a Falu Város Régió c. folyóiratban megjelent cikkében[6] szól arról, hogy egy-egy épület, építmény, településrész a számunkra, a társadalom számára értékessé válását gyakran megelőzi egy átmeneti „elértéktelenedés” időszaka.

E szempontból azt is fontolóra kell vennünk, hogy a városnak nem lehet célja minden talpalatnyi területének intenzív hasznosítása. A város űrjei, beépítetlen, úgymond „hasznosítatlan” területei értékesebbé teszik, tehetik a beépített részeket. A városoknak ezek a területei ugyanúgy szerves részei a városnak! Erre az állításra a perdöntő bizonyíték éppen a Duna.

Átfogóan a témáról

Az istenalkotta és az emberformálta, két eltérő „világ” harmóniája lenyűgöző lehet. Elég csupán felidéznünk egy borvidék látványát, például a tokajiét: a természetes formák, a hegyek, dombok fantasztikus változatossága, „szabálytalansága” és a szőlőterületek párhozamos sorai, geometrikus táblái hihetetlen szépséggel formálnak egy tájképet.

Miért lenne ez másként a vizek és a városok esetében? Leginkább azért, mert a vizek sokkal gyorsabban és jóval intenzívebben változtatják alakjukat, szintjüket, partjukat, mint a hegyek s az erdők. A tengerek, kiváltképp az óceánok ár-apály jelensége naponta többször is megmutatkozik. De a beltengerek jelentéktelen vízszintemelkedése mellett is a hullámok partostromló szerepe állandó.  Ez bennünket most kevéssé érint, még akkor is, ha tudjuk, hogy az emberiség negyede a tengerek partján és annak közelében él, tehát a sarkok, gleccserek olvadása és az ebből fakadó, várható vízszintemelkedés embermilliók (tíz- és százmilliók) elköltözését tehetik szükségessé.

Mai témánk a folyók és a városok együttélése, viszonya. Az ember szegélylakó (M.M.), a természeti határok mentén megtelepedő: vizek és szárazulatok, hegyek és síkság, különböző talajadottságú területek találkozásai, határai kedveznek az otthont kereső embercsoportoknak, s kiváló lehetőséget kínálnak a települések köréből való kiemelkedésnek, a várossá válásnak. Még a látszólag az Alföld „közepén” elhelyezkedő Debrecen vagy Cegléd is egyértelműen természeti határokon fekszik. Debrecen nyugati része nagyüzemi művelésre alkalmas öntéstalajokon terül el, keleti része meg erdős homokbuckákon. Cegléd északi része a Gerje–Perje-síkon, a déli a Homokhátságon, az észak-nyugati szőlői meg a Gödöllői-dombság utolsó nyúlványán találhatók.

Ha röviden, egy mondatban le akarjuk írni a címbéli kapcsolat nehézségét, akkor az egyértelműen ez a kettősség: az emberformálta világ állandó (egy életcikluson – 25-100 év - belül mindenképp), a természeti pedig rendre változó. Az emberre mindenkor jellemző egyfajta kettősség: izgatják, érdeklik a számára fontos dolgok, még akkor is, ha azok esetenként veszélyt is jelentnek számára (Ahogy a gyermekvers mondja: „csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam”). A víz élet és halál.

A németországi, belgiumi… - hogy más földrészeket most ne is említsünk - legutóbbi példák egyértelműen bizonyítják, hogy a vonzásnak engedve, túlontúl közel építve településeinket, komoly veszélynek nézünk elébe. A természet ismételten emlékeztet bennünket, hogy „azért a víz az úr”. Már korábban is sokszor jelzett a természet, de az ember nehezen tanul vagy bekalkulál bizonyos veszteségeket. Talán még többen emlékeznek a régebben fiatalok közül az Arnó drámai, hatalmas árvizére, amelynek pl. Firenzében nagyon komoly értékek estek áldozatul.[7]

Hazánkban, a történelmi időkben sokáig a távolságtartással oldották meg a problémát. A Balaton-felvidéken a rómaiak olyan távolságban/magasságban építették az utat, amit az emelkedő vízszint sem ért el. A falvak kellő távolságra épültek a víztől, hiszen a tavon csak a halászoknak és az állatokat itató, fürösztő pásztoroknak volt dolga. A falu népe a szőlőkben, az egyéb mezőgazdasági területen és az erdőkben dolgozott. Ahol a távolság nem volt biztosítható – pl. a Bodrog-közben, a Felső-Tiszavidékén -, ott a magaslatokat keresték, s ahol nem volt ilyen vagy nem kellő magasságú, ott favázzal épültek a házak (Fachwerk – Lásd a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum házait e tájról), s az ár elől az emberek a padlásra költöztek a legfontosabb értékekkel.

Szerte a világban az ember egyre közelebb ment a vizekhez (nem is szólva a vizekre épült településekről). Előbb csak a vízimalmok és a vágóhidak, egyes üzemek települtek közvetlenül a patakok és folyók partjára, majd ránőtt a település többi része is. Meghitt közelségbe kerültek a falvak és a városok a vizekkel. Az első gondok is már korán jelentkeztek: a hegyek lábánál lévő városokba elemi erővel zúdult le a hegyre hulló csapadék (különösen, ha az erdőket a házak építéséhez és a tüzeléshez kivágták, vagy a szőlők, gyümölcsösök telepítéséhez megszüntették). Ezért egyes városok már az ókorban (Savaria: Gyöngyös és Perint), másutt a középkorban második medret vágtak a folyóknak, pl. a türingiai Erfurt (vagy Bécsben, már távolabb a hegyektől). A második medrek sajátos példái a malomárkok – bár ott az elsődleges cél éppen a vízvisszatartás és a lejtés koncentrálása a malmoknál.

Máig csodálatos romantikus városképeket lehet látni a vizek jelenlétéről a tereken, utcákon, a falvak és városok épített közegében.

Mint építész, nem vagyok a vizek igazi ismerője, de más szakmák képviselőitől megtanultam, hogy egy folyó vagy mélyíti, vagy tölti a medrét. Például, ha az adottságok miatt nem tudta mélyíteni medrét a Duna Visegrád táján, akkor töltötte azt. Ez pedig azzal járt, hogy mintegy száz év alatt a folyó szintje kb. egy métert emelkedett. Mátyás királynak ennyivel kellett feltölttetni a lovagi küzdőteret a palota előtt – az Anjouk által építetthez képest -, hogy valódi viadalokat lehessen rendezni, ne dagonyázássá, iszapbirkózássá fajuljon a küzdelem.[8]

E napok által érintett témában, a Római-parton is hasonló megközelítés érvényesült: a víz közeli területeken csak csónakházak és ideiglenes vendéglátóhelyek épültek, s a huzamos emberi tartózkodásra szolgáló házak az akkori igényeknek megfelelő töltésen túli területet foglalták el. A II. világháború alatti (a városból kiköltözni, menekülni) és utáni helyzet (a lakáshiány) és a létező szocializmus – több szempontból érvényesülő – gondatlansága, felelőtlensége (?), a szakma és az emberek jog iránti érzéketlensége,[9] a „mindenható” államra való esztelen ráhagyatkozás (majd az megoldja a gondokat) idézte elő a mai helyzetet.[10]

Nincs meg ugyanis az a hely, amin belül a természet szabadon – kvázi szabadon - mozoghat, s a távolság is hiányzik, ami az ember számára a biztonságot garantálná. Ahol részben megvan, például a terület északi részén, a Pünkösdfürdő közeli területeken, ott a gond kezelhető (hogy a legjobb módon-e, az most nem témája jelen előadásnak – vélelmezem, hogy a gát épülhetett volna közelebb a beépített területekhez – bővítve ezzel a folyó terét).

Egy laikus javaslat

Érthető, hogy ebben a közelségben, helyhiányban a műszaki megoldások kerülnek előtérbe, de a világszerte gyűlő tapasztalatok óvatosságra intenek. Az erőből történő megoldások ugyanis – igen gyakran – más problémákat szülnek: egy gondot megoldanak, kettőt-hármat létrehoznak, erősítenek. Egy probléma megoldásában az is alapvető kérdés, hogy az kinek az érdeke, és ki tud tenni érte. Itt, a Római-parton néhány groteszk „megoldás” tanulmányozható: egyes üdülőparkok (valójában lakóparkok, lakó-együttesek) építőit a hatóság kötelezte gátépítésre.[11] Vélelmezem, hogy abból a megfontolásból, hogy ha a terület teljesen átépül, akkor ezek a gátak összeérnek, és egységes védelmi rendszert képeznek. De a napnál is világosabb, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert vannak kb. beállt területek, amelyek átépítése hosszú évtizedek múlva lesz esedékes, ha egyáltalán egyszer sor kerül azokra. Persze, gondolhatja valaki, hogy a nagyberuházók gátépítésével a faladat csökken, s a hiányzó részeket a közösség (az állam vagy az önkormányzat) majd kisebb beruházással meg tudja valósítani.[12]

Szerencsére más előadások érintik, érinthetik azt a témát, hogy jelentős kavicsrétegek esetén a felszíni gátépítés eredményez-e tényleges megoldást, vagy csupán látszólagos biztonságot jelent a fakadóvizek, a gát alatt viszonylag szabadon közlekedő vizek miatt.

Történelmi tapasztalatok is figyelmeztetnek, hogy a falak, a műszaki akadályok sokszor nem védik meg az azokat építő közösséget. Egy ősi példa: amikor Róma városát falakkal vették körbe, azaz nem elsősorban magukban, fegyvereik erejében és fiaik hősiességében bíztak, akkor e fal nem tudta megvédeni az örök várost a hódítóktól. Gárdonyi Géza Dobó Istvánnal, a vár kapitányával mondatja ki, hogy nem a falak ereje az igazi védelem.

A hadviselés ismer rugalmas megoldásokat is: például a székely hadosztályok a Kárpátok keleti részén alkalmazták azt a taktikát, hogy napközben hátráltak az előrenyomuló ellenség elől, majd, amikor azok utánpótlása már messzire került, nem volt biztosított, akkor visszaszorították a csapatokat, s így hosszú időn át tartották a frontot ugyanazon a helyen.[13]

Úgy tűnik számomra, hogy a vízügy is felismerte a gátak, falak emelésének véges értékét, s kiegészítő megoldást keresett, például a Tisza mentén: árapasztó tározók helyét keresték meg, s építették/építik meg azokat.

Bizonyosan ismerik a tréfás, abszurd találós kérdést: Mit kell adni egy hasmenéses rinocérosznak? … Utat!

Laikusként vetem fel: a Duna mentén járhatatlan ez a megoldás? Lehetetlen a hadászatban alkalmazott módszert követni: a ritkán érkező nagy vizek egy részének utat engedni a különböző területekre? Elsősorban nem a fővárosban, hanem már jóval előbb, de még itt is körülnézhetünk. Például itt, ezen a környéken a Mocsáros-dűlő (1 km2) meg a Pomázi-öblözet (tavaival, az Omszki tóval /16 ha/ és a Lupa sziget felőliekkel /80 ha/ meg a Szentendre területén fekvő Tófenékkel – Nomen est ómen), a fővárostól délre a több tucat nagyméretű bányató (összesen kb. 40 km2 területű)…

Sejtem, hogy vízminőségi, egészségügyi stb. kérdések merülnek fel, de talán súlyozni lehetne a különböző problémákat. Tisztában vagyok azzal, hogy e megoldás éppen a legnagyobb folyóknál kevéssé jöhet szóba, de az a benyomásom, hogy gyakran centimétereken múlik, hogy a védekezés sikeres-e, ezt elérni pedig talán nem lehetetlen.

Szemléleti változás szükséges

Ha megengedik, kicsit tágabban nézném a kérdéskört. Majd’ félévszázados szakmai életem során azt tapasztaltam – szerte az országban -, hogy a holtágakat, bányagödröket igen gyakran feltöltötték (vagy hagyták feltöltődni), s minden, a település beépített területét megosztó, tagoló, korlátozó természeti adottságot igyekeztek megszüntetni, újabb beépített területeket nyerni, a vizek medrét leszűkítették. Mindezt egy olyan országban, amely európai viszonylatban egyáltalán nem sűrűn lakott (a legnagyobb laksűrűség – 1980-ban – 108 fő/km2 volt, azóta folyamatosan csökken; összehasonlításképp: Hollandia 420, Belgium 370, Anglia 407, Észak-Rajna-Vesztfália 517 fő/km2 sűrűségű). A települések – köztük a Főváros és a budapesti agglomeráció települései is – rendszeresen növelik beépített területeiket, s néhány túl sűrűn beépített területen kívül nagyrészt laza, szabadon álló beépítésű, viszonylag nagy telkű családi-házas területeket alakítanak ki. Az ésszerű, területekkel takarékosan bánó politikai gondolkodás szinte teljesen hiányzott, és hiányzik ma is hazánkban.[14] Elég itt egy példaként a budapesti hév-vonalak mentére figyelni: végeláthatatlan laza beépítésű területek között haladnak – csak megépítésük után évtizedekkel létesült közelükben egy-egy lakótelep.[15]  

Több helyütt látható, hogy a korábbi záportározókat megszüntették, megszüntetik, az újonnan beépítendő területek domboldali határán nem építenek övárkot. A települések beépítésre szánt és beépített területei összeérnek, s így nem állnak rendelkezésre azok a területek, ahol a felmerülő kérdésekre választ lehetne adni: utak, közművezetékek, zöld folyosók, infrastruktúra rendszerek… (Anglia: 1946-os a Green Belt-ről szóló törvény legalább az 50ezernél népesebb városok körül kijelöltette a zöldgyűrűt, amit nem lehet beépíteni.)

A Tisza nagyvízi medrében ezerszám állnak a „szerszámkamrák” (emeletes zártkerti épületek, amelyek lábakon álltak újonnan, de később beépült a lábak köze is), az üdülők – mindez vízügyi asszisztenciával; pedig tudván tudott, hogy ezekbe az épületekbe is be lehet jelentkezni, ott lehet lakni életvitelszerűen!

Tovább is van, mondjam még? Hisz’ annyi mindent nem említettünk még.

Azt hiszem, mára, ezekre a napokra elég ennyi, hisz annyi előadó van, s igazán a beszélgetések adják a találkozás lényegét. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Budapest,

2021. augusztus 16 - 24.

Körmendy Imre

Címlapkép forrása: Fortepan / A R 


[1] Mumford, Lewis: A város a történelemben. Gondolat Kiadó, Budapest 1985.

[2] Bakay Eszter: A tájépítészet és a vízgazdálkodás kapcsolata – Egy hollandiai műhelygyakorlat szakmai tanulságai. 4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat 31. szám, 2013. (38-53. lap)

[3] Vö.: Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Helikon, Bp. 1999, 2016.

[4] FORGÁCS ÉVA: Lágy, fényes és megfoghatatlan – Los Angeles a jövő kísértete; Pannonhalmi Szemle 1996 (IV) 2/21-27.

[5] Rahner, Karl: Egyházreform – Lehetőség és feladat. Egyházfórum, Budapest 1994.

[6] Budai Aurél: A régiség, mint esztétikai érték az urbanisztikában. Falu Város Régió 1996/8-9. szám, 11-14. lap.

[7] Borsos Miklós: A toronyból c. kötetében írja: „A Santa Croce negyedben a Via dei Tintorin megtaláltam azt az évekkel azelőtt fölírt üzletet, ahol XVII-XVIII. századi papírt lehet kapni. A nagy árvíz sokat elpusztított, de még mindig találtam olyan papírt, amilyenre Tiepolo és Vivaldi írtak. Két kilót kértem.” (51-52. lap)

[8] Szőke Mátyásnak, a Visegrádi Múzeum igazgatójának szóbeli közlése a műemlékvédelmi törvény megbeszélésén, az 1990-es évek közepén.

[9] Az Építészfórumon korábban megjelent írásban kifejtettem, hogy miben áll ez: az OÉSZ tiltó előírásának semmibevétele, a rendezési tervekbe vetett meglapozatlan bizalom (mintha a papíron létező terv önmagában megvédene az árvíztől és a más természeti veszedelmektől).

[10] Ennek egy példáját láttuk a vörösiszap-katasztrófával érintett települések esetében. Nem védekeztek minimálisan sem, hiszen az állam, az állami vállalat majd gondoskodik a védelmükről. Más helyeken ugyanez tapasztalható az árvizekkel kapcsolatban.

[11] Ezt nem a konkrét esetek ügyeibe való betekintésből állapítottam meg, hanem a parton, annak déli végén található földgát létéből következtettem erre. A konferencián részvevő szakemberek figyelmeztettek arra, hogy a vízügyi hatóságok a terepfeltöltés szükséges szintjét határozták meg az építtetők számára. Ezek a feltöltések ugyanúgy csökkentik a folyó mozgásterét, kisebbé teszik a nagyvízi medret.

[12] Felmerül a laikus kérdés, hogy mennyire lesz a darabokból épült gát együttdolgozó, egységes rendszert képező?

[13] Sebő Ferenc szólt erről - édesapjával kapcsolatban - a régi Magyar Nemzetben adott interjúban.

[14] Néhány kivételt meg kell említeni: a Wekerle-telep, a Ganz-telep, vasúti és nehézipari cégek telepszerű lakásépítései. L! Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítés története Magyarországon 1850-1945. Urbanisztikai füzetek 3. TERC Bp. 2004.

[15] A szentendrei hév 1888-ban épült; mellette jött létre a XIX. század végén Csillaghegy (nevét 1910-ben kapta), Budakalász Szentistván-telep telkeit 1922-25 között osztották, Szentendre – Pannónia-telep a XIX. század végén bolgárkertészetként létesült. A békásmegyeri lakótelep keleti része 1971-től, a nyugati 1978-tól épült fel, a Kaszásdűlői (1981-84/86) és a Pók utcai (Római 1984-90) még később.