< 2021.06 >
H K Sz Cs P Sz V
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30        

Körmendy Imre: Makovecz - Álom és Valóság



Az utóbbi időben napvilágot látott hírek nyomán áldatlan vita bontakozott ki a Makovecz-hagyatékból tanítványai által tovább munkált, eredetileg Budapest Hegyvidékére álmodott épületterv sorsáról, értékéről, megítéléséről. Olvasva a kommentárokat a szó is beleszorul az emberbe, hisz az a benyomás, hogy „fejére szól, ki szót emel”, aki akár minimális bírálattal merészeli illetni a „fantasztikus alkotást”. Az elmúlt évtizedekben, hazánkban a politikaiak mellett szakmai szekértáborok is alakultak, például az építészek körében.

Ebben a kiélezett helyzetben nehéz megszólalni, de kötelesség.

A cikk elsőként az Országút /Művészet, Tudomány, Közélet c.
kéthetente megjelenő folyóirat nyomtatott, I. éfv. 5. számában,
az Építészet - környezet rovatban, a 13-15. lapon jelent meg. (2021. március 12.)




Alapvető szempontok

Elöljáróban le kell szögezni, hogy Makovecz Imre kivételes tehetségű alakja a XX. század második fele hazai építészetének. Iskolateremtő személyiség, a létező szocializmus ládagyári típusú tervezőszervezetei ellen szavát felemelő, szimbolikus alakja. Sokak köszönhetik neki a szakma szeretetét, ismeretét, az emberi tartás fontosságát, a nemzeti önbecsülés alapvető értékének szabad megélését. Több tanítványának „apja” lett.

Ezek elismerésével és kiemelésével együtt az a nimbusz, ami személye és munkássága körül bizonyos körökben kialakult, és egyre növekszik, már a bálványozást juttatja eszembe. Ez pedig távol kell, álljon minden embertől. Ő is, mint minden ember értékeket és hibákat, eredeti gondolatokat és tévedéseket hordozott, s útkereső voltából fakadóan tévedései még az átlagosnál is nagyobbak.

Életében az organikusnak nevezett építészet elismeréséért küzdött, de több vonatkozásban ugyanolyan módon „járt el”, mind a modern követői. A legalapvetőbb ezek sorában az építészek szerepének értelmezése: klasszikusan a társadalom az alap, és az építészet a felépítmény. Ez a követő szerep nem volt ínyére az építészeknek, s vezető, meghatározó szerepre törtek. Ők akarták meghatározni a feladatokat és az építészet helyét a társadalomban - kicsit hasonlóan, mint száz évvel korábban a költők, akik Petőfi szavaival „Újabb időkben isten ilyen/ Lángoszlopoknak rendelé/ A költőket, hogy ők vezessék/ A népet Kánaán felé.” Erre hívta fel a figyelmet Bruce Allsopp: Merre tart az építészet? c. művében (Gondolat, 1983). Erről beszélt Borvendég Béla: Architectura, quo vadis? c. esszékötetében. (Terc, 2005)

Ebből az attitűdből származnak aztán azok az ideatervek, amelyekről Granasztói Pál találóan állapította meg (Városaink sorsa, Magvető, 1976), hogy vizuális fantazmagóriák, amelyek nélkülözik a társtudományok eredményeit (például az energetikai, hőtechnikai, tűzvédelmi, akusztikai, szociológiai, pszichológiai… ismereteit). Vagy éppen az orvostudományét, mert egyébként nem tervezte volna dőlő falakkal a Stephaneum épületét, hogy abban többen szédüljenek (s ne tudják ezért megtartani előadásaikat). Ideái ugyanúgy elképzelt világok, mint ahogy a jövő városát, épületeit álmodják sokan, csak Makovecz éppen a múltat álmodta meg, valamiféle ősi, magyar építészetet. Arról viszont semmi ismeretünk nem létezik, és aligha létezhet, ezért megtévesztő ezt a látszatot kelteni. Első ismert építészeti emlékeink a X. század utolsó harmadából származnak (Tarnaszentmária temploma és Pécsvárad várkápolnája), de ezek európai épületek („szép magyar akcentussal”). Őseink vándorlásuk során évszázadokkal, sőt évezreddel korábban találkoztak a kőépítészet remekeivel, s feltehetően sok tudás „ragadt rájuk”.

Amikor konkrét megbízás nélkül Makovecz sorra gyártotta az elképzeléseket, terveket, álmokat - tanítványai, örökösei ezek bőségéről beszélnek – akkor valami ilyesmit csinált. E tevékenysége sokkal inkább hasonlít a képzőművész (grafikus, szobrász) és az alkalmazott művész (díszlettervező) tevékenységére, mint az építészére. Nem véletlenül nevezte őt és tanítványait Janáky István építész, Levelek Árkádiából c. írásában díszlettervezőnek, s állítják többen – tapasztalva épületeinek használati, szerkezeti problémáit -, hogy inkább szobrász vagy grafikus volt. Mezey Gábor belsőépítész a Múzeum Café c. periodikában megjelent interjúban (Gréczi, 2018) elmondja, hogy Makovecz számára a hasznosság, a praktikusság kérdése érdektelen volt. Ezzel viszont maga „vallott arról”, hogy nem volt számára alapvető az építészet alapjait meghatározó Vitruvius általi hármas követelmény (tartósság, célszerűség és szépség) kétharmada.

Konkrétabban a „templomról”

Egy épület három szellem találkozásából, egymásra hatásából kell, hogy szülessen – állítja Pogány Frigyes. E három: a hely szelleme, a korszellem és az alkotók (építtető és tervező) szelleme. A posztumusz felépítendő „templom” esetében e három szellemből - úgy tűnik – a hely szelleme és az alkotók egyikének, a megbízónak a szelleme bizonyosan hiányzik, de lehet, hogy a korszellem sincs teljesen jelen. Ezek pedig súlyos gondot jelentenek. Féloldalassá, tévedéssé teszik, tehetik az alkotást.

A hely szelleme bizonyos korokban és körökben háttérbe szorul/t. A modern sok alkotója úgy gondolta, hogy az általa megtervezett „tökéletes” épület bárhova elhelyezhető, felépíthető. A mediterránban bevált lapos-tető északon is, a hegyek között is; a csupa üveg épület akár Londonban, akár Moszkvában; ugyanaz a panelház bármelyik kultúrájú országban. Azt kell mondani, hogy Makovecz ebből a szempontból is hasonló utat járt be: nem épületei igazodnak a környezetükhöz, hanem azoknak kell igazodnia a Mester alkotásaihoz – ha tudnak, ha lehetséges lenne egyáltalán. A hely szellemének figyelmen kívül hagyása annál is furcsább, mert tagadja az organikusságot. Minden organizmus ugyanis azt szívja magába, abból táplálkozik, ami helyben rendelkezésére áll, és úgy nő, ami ott helyben lehetséges, sőt optimális.

A korszellem részleges hiánya abban mutatkozik meg, hogy az európai keresztény kultúrkörben évszázada a liturgikus terek megújhodása abban nyilvánul meg, hogy a templomok egyszerűbbek, letisztultabbak, kevésbé díszítettek lettek. A protestáns templomok Goethe és Schiller korától biztosan puritánok. A katolikus egyházban a XX. század liturgikus megújulási mozgalma hasonló utat járt be. Fehérre meszelt, díszítetlen lovagteremben, fekete kocka ülőalkalmatosságok és egy egyszerű asztal; meg csűrtemplom jelzik a kezdeteket. (Debuyst, 2005) Abból indultak ugyanis ki, hogy a lényeg nem az épület, nem a szobrok, nem a festmények, hanem a Jézus nevében, azaz a szeretetében összegyűlt emberek között – ígérete szerint - megjelenő, jelen lévő Krisztus jelenti: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

Nem véletlen, hogy a piliscsabai egyetem főépületének, a Stephaneumnak két bírálója éppen ezt veti az alkotó szemére: az egyetemen az igazság keresése, a kutatás és az oktatás a főszereplő, s ehhez az építészetnek csupán a keretet, a hátteret kell/szabad biztosítania. A Magyar Építőművészet által felkért két szerző: Meggyesi Tamás és Jelenits István piarista. (MÉ, 2002/1)

A templomépítészet híven követi az Egyház útját: a házaknál, majd a katakombákban végzett liturgia után napvilágra kerül. Az Egyház „megpróbáltatásai” a hatalomba kerüléssel bontakoztak ki igazán. „A hatalom szeretete ugyanis nem a szeretet hatalma.” Lehet, hogy más út nem állt rendelkezésére a kereszténységnek, de hogy máig szenvedi a hatalomhoz tartozást, az bizonyos. Borsos Miklós, látva a római Szent Péter bazilikát, megérti a domonkos szerzetes, Savonarola kirohanását, dühét. (Borsos, 1979)

Mértékadó vélemények szerint a firenzei Dóm nem a hitről szól, hanem a hatalomról. Ezt mutatja be Ross King: Brunelleschi kupolája c. könyve (Park, 2008), s erre utal Forgács Éva művészettörténész egyik tanulmánya. (Pannonhalmi Szemle, 1996)

Szabó Magda több neves, világhírű templomban szenvedett, mert nem talált csendet, tisztaságot, imádságra alkalmas teret. Arra jut látogatásai során, hogy ezek nem templomok a szó eredeti értelmében, hanem múzeumok: a firenzei Dóm, a párizsi Notre Dame, a moszkvai Blagovesenszkíj Székesegyház… (Szabó, 2017)

Az Egyház több évszázados tapasztalata, hogy gyakran komoly tehertétellé válnak a magánkezdeményezésre létrejött templomok, kápolnák, mert a fenntartás, működtetés, üzemeltetés gondja a közösségé lesz. Sok ajándék-műalkotással is ez a gond (s ez a „tervekre” is igaz lehet).

A jelenkor egyháza jobban teszi, ha visszatér az alapokhoz, a kezdeti karizmatikus időkhöz, az egyszerűséghez, a közösség elsőbbségéhez.

A jelen kor templomépítészetének nem az a lényegi kérdése, hogy a szakrális teret milyen szerkezet öleli, milyen formát öltött kívül-belül az azt befogadó ház, hanem a térszervezés és a terek kapcsolata. Amikor ma a társadalom 5%-a templomjáró, akkor egy profán világból lépünk be a „szent helyre”. Ebből az következik, hogy a templomtér legalább olyan védelmet igényel, mint egy színház, egy mozi vagy egy hangversenyterem. Az ókeresztény templomok (pl. Milánóban a Sant’Ambrogio) nem véletlenül épültek előudvarral. S a templomtéren kívül számos helyiség szükséges még a közösség részére (amik az interneten elérhető tervekről egyértelműen hiányoznak).

Összegzés

„Egy templom nem lehet egy építész emlékműve. Egy jó templomhoz legalább három összetevő kell. Egy bővülő erős gyülekezet vagy szerzetesrend, esetleg népszerű zarándokhely, egy lánglelkű plébános, lelkész vagy apát (azaz teológiai program) és egy zseniális építész. Ebből itt legfeljebb egy összetevő van jelen.” – állítja Schneller István, a Modern szakrális épületek c. könyv (Typotex, 2019) szerzője.

Jelen sorok szerzője is így gondolja.

Budapest, 2021. január 31.

Körmendy Imre,

a Magyar Urbanisztikai Társaság örökös, tiszteletbeli elnöke

Bruce Allsopp: /boksz/

„Az építészek paradox és bolond módon, de némiképp érthetően – megkíséreltek valamiféle rendet teremteni a társadalomban, hogy módjuk legyen színvonalasabb építészetet létrehozni. Az építész azonban csak akkor tud hatékonyan részt venni a társadalmi és politikai helyzet megjavításáért folyó munkában, ha többé nem építészként tevékenykedik. Ha megkísérli, hogy egyszerre szerepeljen az egyenlet mindkét oldalán, végül mindenhonnan kiesik. Az építész nem szabhatja meg a feltételeket, amelyek között dolgozik. Nem csoda, hogy olyan gyalázatos helyzetben, amilyenbe a modern építész kényszerült, megpróbál rendet teremteni, de úgy jár, mint az a paraszt, aki csatlakozott a forradalmi sereghez, és meghalt a csatatéren. Az építész a többi művészhez, kézműveshez és iparosemberhez hasonlóan függ a megbízójától,…”

Janáky István: /boksz/

„A nevezett díszletmesterek stílusa az Árkádiában idegen expresszionizmusból, a zaklatott steineri formavilágból, a wagneri dölyfös hitregék képeiből és más, innen-onnan, például az ügyben vétlen Frank Lloyd Wright-tól és Gauditól, az ártatlan jugendstilből, a mit sem sejtő Scharoun-tól, meg a jó ég tudja még hány felől összeszedett alakzatok zűrzavaros elegye. … Formaviláguk inkább például a Nibelung énekekhez, a walkürök lovaglásához, Wotan jeleneteihez, és hát főképpen a mindenféle felturbózott hősregéket megjelenítő képregény-ipar, a fantasy termékeihez, ilyesmikhez passzolhatna háttérként. … Mivel a nagyon régi történelmi korok tárgyi emlékanyaga meglehetősen ritka, igencsak alkalmasak arra, hogy a boszorkányos rajzolók ábrázolásaikban bevethessék képzelőerejüket a saját maguk és a kiadók jól felfogott anyagi érdekei szerint.”