< 2020.10 >
H K Sz Cs P Sz V
      1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  
2020.10.28.

A Magyar Regionális Tudományi Társaság XVIII. Vándorgyűlése

A Magyar Regionális Tudományi Társaság 2020 október 27. és 30. között rendezi meg XVIII. Vándorgyűlését.
Részletek »
2020.11.17. 13:00

XXVI. Országos Urbanisztikai Konferencia

2020 november 17. és 19. között kerül megrendezésre a XXVI. Országos Urbanisztikai Konferencia! Habár a koronavírus-járvány nem teszi lehetővé, hogy a résztvevők személyesen is találkozzanak, minden előadás és kerekasztal-beszélgetés élőben követhető lesz Magyar Urbanisztikai Társaság YouTube-csatornáján!
Részletek »
2020.11.26. 09:00

II. Interdiszciplináris konferencia a Kárpát-medencei magyarság társadalmi és gazdasági helyzetéről

Tervezett időpont és helyszín: 2020.november 26-27. Debrecen
Részletek »
2020.12.11. 14:00

Rendes Közgyűlés

A Magyar Urbanisztikai Társaság 2020 december 11-én Rendes Közgyűlést tart.
Részletek »

Körmendy Imre: Búcsú Tóth Zoltántól



2020. szeptember 6-án 80. életévében elhunyt hazánk egyik legismertebb szakembere, a magyar felsőoktatás, az építészeti és településtudományi irodalom jeles képviselője, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karának professzor emeritusa, nyugalmazott dél-dunántúli területi főépítész. Az alábbiakban Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság volt elnökének búcsúbeszédét olvashatják, mely Tóth Zoltán gyásszertartásán hangzott el. 




 

 

 

- „De hát melyik az a kő, amely a hidat tartja? – kérdezi Kublai kán.
- A hidat nem az egyik, vagy a másik kő tartja – feleli Marco Polo -, hanem a belőlük formálódó ív vonala.
Kublai kán hallgat, gondolkodik, majd ezt fűzi hozzá az elhangzottakhoz:
- Akkor miért beszélsz nekem a kövekről? Engem csak az ív érdekel.
Polo így felel:
- Kövek nélkül nincsen ív.

(Italo Calvino: Láthatatlan városok)

Ezekkel a szavakkal kezdődik Tóth Zoltán egyik alapvető könyve, A települések világa. Megállhatnánk ennél a rövid idézetnél, hogy emlékezzünk Rá, mint építészre, urbanistára, tanárra. Bizonyosan nem véletlen, hogy többször kiadott könyvének mottójaként egy olasz szerzőnek egy középkori itáliai, világhírű utazónak egy távol-keleti uralkodóval való beszélgetését választotta.

Azon kevesek közé tartozott a települések világával, tervezésével foglalkozó magyar szakemberek közül, akik más európai országban tanítottak vendégelőadóként, s ráadásul Itáliában, a városok hazájában, ahol hosszú évszázadok óta folyik a keresés, hogy milyen az igazi, a tökéletes város.

Pályáját többen a jelenlévők közül jobban ismerik, mint én, ezért nézzék el nekem, hogy sajátos szempontokból villantok fel valamit munkásságából, szakmai tevékenységéből. Munkahelyei a kivitelező vállalattól a városi, megyei közszolgálaton át a tervező vállalatig és a minisztériumi területi főépítészségig és a tanításig terjedtek. Ennek a sokféle tapasztalatnak köszönhette széles látókörűségét és értelmes kompromisszumkészségét. Tervezési munkái is – ahogy a megjelent emlékezésekben olvasom – az épülettervtől a településtervezésig és a térségi (régebbi szóhasználattal: regionális) tervekig, fejlesztésekig sokrétűen voltak. Ezek is felkészítették és segítették tanári, oktatói tevékenységét.

Nem igen szokás, most mégis megemlítek néhány munkatársat, akikkel együtt tudott ő maradandót alkotni: Hübner Mátyás és Gömöri János, akikkel az oktatásban és a tankönyvírásban is közösen dolgoztak, Szilágyi Döme, akivel a nevezetes területi főépítészi irodát vitték, valamint a MUT Dél-dunántúli Területi csoportját szervezték – a remek kirándulásokat; Zábránszkyné Pap Klára, akikkel a főépítészeket szervezték, no meg a Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem főépítészi estjeit, programjait. De a Savarián tevékenyen részt vett az esteken kívül az előadásokban is.[i]

Fontos volt számára a szakmai közélet szervezése, a programok építése és a képzések – kiváltképp az urbanista (településmérnök) képzés – életre hívása. Ezért vállalt szerepet a Magyar Urbanisztikai Társaságban, ahol ’85-től 2012-ig (kis szünettel) fontos tisztségeket töltött be: ’85-től ’91-ig az elnökség tagja, ’94 és ’97 között alelnöke, ’97-től 2000-ig elnökségi tag, az ezredfordulótól 2012-ig ismét alelnöke volt a Társaságnak. Ezzel társainak is ismertséget szerzett a magyar urbanisztikában, így lehetett egy főváros centrikus országban és szakmában Csaba Gyula, Hübner Mátyás és Szilágyi Domokos Hild-díjas, Merza Péter és Hübner Mátyás a Magyar Urbanisztikáért-díj kitüntetettje.

A pécsi szellemi koncentráció/műhely érdeme, s benne Tóth Zoltáné, a rendszerváltás után az urbanisztikai felsőoktatási fórumok megszervezése (az első kettőnek a baranyai megyeszékhely adott otthont ’96-ban és ’97-ben). Ezeknek a fórumoknak is komoly szerepe volt abban, hogy sok évtizednyi hiányt követően 2003-ban elindulhatott az ötéves településmérnök képzés Pécsett, Győrött és Budapesten.

Egyedül vagy szerzőtárssal, társakkal együtt írt tizenegy könyvet. Ezek segítették a főiskolai szintű városgazdász képzést, majd az egyetemi képzéseket is szerte az országban. Egyes kötetek újbóli kiadása/i, illetve egyik-másik elérhetetlensége mutatja népszerűségén túl élményt keltő voltát/voltukat, olvasmányosságukat. A rendszerváltást követően többen is jelentettek meg könyveket a szakterületen, de a tervezés menetének ismertetésére, a részletek kimunkálására kevesen vállalkoztak rajta, rajtuk kívül.

Pályájára tudatosan készült, tovább képezte magát, doktori fokozatokat szerzett: építészmérnöki diploma, városépítési-városgazdasági szakmérnök, a műszaki építészettudomány kandidátusa, egyetemi doktori fokozat városépítés szaktudomány, PhD oklevél, Dr. habil. Településtudomány témakör. Ezek tették lehetővé, hogy a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára lett (1998-2011), 2011-től pedig professor emeritusa. Az oktatással sem adta fel tervezői munkáit: építész vezető tervező, vezető településtervező és vezető területi tervező jogosultsággal vállalt munkát. És ez az átfogó tudás és együttműködési készség tette alkalmassá a társadalmi szerepekre, az MTA Településtudományi Bizottság tagsági munkára és az Országos Főépítészi Kollégium alapítására, és elnökségére (területi főépítészi kinevezéséig).

A könyveken kívül is gazdag a publikációk sora: hat idegen nyelvű írása három nyelven jelent meg, 24 önálló fejezetet jegyzett gyűjteményes kötetekben, szakmai folyóiratokban 56 cikke látott napvilágot (a szakma összetettségére és a periodikák változásaira jellemző, hogy mindez 22 féle lapban). 19 kutatási programban vett részt. Napilapokban meg nem építészeti folyóiratokban is írt, mert fontosnak tartotta a társadalom nagyobb részének tájékoztatását is, hiszen jól tudta, hogy a város, olaszul citta nem csupán a fizikai valóságot jelenti, hanem a polgárok közösségét is.

Ha olvassuk írásait, akkor egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki tudta, hogy a települések fokozatosan épülnek, mert ahogy Pilinszky mondja: „Az idő a várások maltere”. Hogy mindennek története van, hogy ennek ismerete nélkül felelőtlenség hozzájuk nyúlni, a városokat alakítani. Hogy nagyon alapvető a folytonosság.

Egyszer beszélgettem vele egy tervemről, a helyi értékvédelemről szóló írásról, jegyzetről. ehhez kérdeztem tőle, hogy mikor kezdték Baranya megyében védeni a nem országos értékeket. Azt mondta, hogy „nem fognak szeretni”. Értetlenségemre így válaszolt: „minden generáció azt hiszi, hogy ő talált fel nagy és új dolgokat a szakmában. Ha emlékezteted őket, hogy nem így van, azt nehezen fogadják el.” Nekem úgy tűnik, ő vállalta az esetleges kritikát, a meg nem értést is írásaival.

Elismertségnek örvendett szakmai körökben. Ezt díjak sorozata bizonyítja az Ybl Miklós-díjtól „A magyar műemlékvédelemért„ kitüntetésen, Pécs Megyei Jogú Város műszaki díján át a Pro Regio-díjig, a Pollack Mihály Emlékéremig és a Főépítészi Életmű Díjig.

Engedjék meg, hogy most befejezzem ezt a rövid emlékezést, s emlékeztessek Jean Guittonnak, a XX. század nagy francia bölcselőjének utolsó írására. Ebben saját halálát írta meg. S az egyik jelenet, amikor Isten törvényszéke elé kér bebocsátást. Felteszik neki a kérdés, hogy ki ő. Válaszként sorolja címeit, kitüntetéseit. S a válasz kétszer is: nem ismerjük. Harmadszorra azt válaszolja: Egy esendő/bűnös ember. S ekkor megismerik, beléphet a törvényszék elé.

Mert a „halottas ruhának nincs zsebe”, odaát csupán a lélek számít. Amit írt, amit letett a közélet és a szakma asztalára, ami vele kapcsolatban bennünk emlék, azt nekünk kell továbbvinni, gondozni. Az emlékek közül ki kell emelni, hogy szakmai közegben soha nem éreztette sem tudományos fokozatait, sem nyelvismeretét, sem kitüntetéseit, mindenkivel egyenrangúként tárgyalt, közvetlen kollegiális viszonyt folytatott.

Zoli, nyugodj békében!

Budapest – Pécs, 2020. szeptember

Körmendy Imre



[i] Heckenast János: A Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem negyven éve c. könyv szerint előadást tartott 1988-ban, ’91-ben, ’93-ban, 2001-ben, 2002-ben és 2007-ben.